Még mindig ízzik

2007 április 23. | Szerző: Obrigada |

 Valamely érthetetlen oknál fogva, mindennek ellentmondva egyik pillanatról a másikra lobban lángra a szikra, és még mindig van. Nem értem. Lejtő, mentő, eltemető. Aznap éjjel ütött meg először. Elment a barátaival bulizni, engem pedig ott hagyott a lakásban egyedül. Nem először, örjöngtem, kikapcsolta a telefonját. Együtt éltünk, de egymás mellett. Elindultam a pesti éjszakába, és ha ő nem is, de én nagyon jól ismertem őt. Céltalanul bolyongtam. Hajnalban ért haza. Nagyon összevesztünk, és mivel ő sohasem tudott mellettem férfi lenni, hát hirtelen azzá válatozott. Az igazi, általam megvetett, ha másként nem hát: Így. Másnapra kék zöld lettem, nem aludtam egy percet sem, nem tudtam. Másnap reggel vissza kellett vinnem az öcsém autóját Budapesttől pár száz kilométerre. Egy idő után minden pihenőhelyen meg kellett állnom, rosszul voltam. De, valahogy megérkeztem. Anyukám szóhoz sem jutott a döbbenettől, én pedig nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténhet. Mire visszaértem elköltözött. Iszonyatos kínokat éltem át, marcangolva önmagam és keresve az okokat. De akkor még nem tudtam, hogy mindez csak a vég kezdete. Elvesztettem a munkámat, és valami vagyis inkább valaki mást is. Megértem, hogy nem kívánkozott erre a világra. Ő pedig nevetett, szórakozóhelyről szórakozóhelyre járt. És hódított, hiszen hazudni azt világ életében jól tudott. Magas, és meggyőző, sötétbarna és elsöprő. Már semmim sem volt, nem tudtam egyedül túllépni rajta, én aki egész életében megküzdött mindenért nem bírtam a súlyokat. 3 hónap pszichológus következett.