Most múlik pontosan

2007 április 29. | Szerző: Obrigada |

 Neki adtam mindent ő volt az első helyen, intő jeleken pedig átsiklottam.Bizalmamat akarta, megkapta. Hittem neki és bíztam benne, noha ha valamit megbeszéltünk és kitette a lábát a lakásból biztos lehettem benne, hogy nem az fog történni, amit megbeszéltünk. Ez első nagy veszekedésünk kísértetiesen múltbeli volt. Elment a haverjaival pasi napot tartani, és megbeszéltük, hogy nyolckor hazaér, és elmegyünk moziba megnézni azt a filmet, amit már régóta szerettem volna megnézni. Persze, naná hogy nem így történt. Kilenckor hívtam mégis merre jár. Ittas volt. Tudtam minden elveszett, erősnek kellett volna lennem. Felállni és elmenni. Megpróbáltam, nem hagyta. Mi egyet akarunk az élettől, én vagyok a NŐ, akit egész életében keresett és akire vágyott, és egyéb átlátszó hazugságok. Vacsorázni akart vinni, én pedig menekülni szerettem volna. Féltem, ha kezdődik a vége is csak ugyanaz lehet, és bizony kezdődött. Tudom, ha akkor és ott elmegyek vele vacsorázni, akkor megkéri a kezem, persze az ital hatására. Megette a fene, rég az egészet. Kikezdte, szétrágta, megölte, átfurta és beszőtte. Hűvös volt az este, bárcsak lett volna erőm elmenni, és a szívem helyett az eszemre hallgatni. De mégis, én ostoba még mindig esélyt adtam, és hittem. Holott jelentés nélküli szavakkal már zsákokat lehetett volna megtölteni, és lelki magányom már égetett. De még mindig a szerelem, a mindent elsöprő perzselte szívemet. Még voltak boldog napok, órák, percek. Még akartam, azt hittem lehet. Pillanatnyi érzések, szél kavarta homokszemek, a feltámadó viharban lassan, de biztosan szanaszét repülnek.