Csütörtök

2007 április 26. | Szerző: Obrigada |

Soha életemben nem volt még ilyen rossz nyaram. Atomjaira hullottam szét. Rendszeresen látogattam a pszichológust, és próbáltam újra Én lenni. Nem mozdultam ki, magyarázatot kerestem. De mire megtaláltam volna újra elvesztem. Kínosan kerültem a szórakozóhelyeket, ahol összefuthattam vele. De azonos helyeket kedveltünk. Békülési időszak volt, öt nap, amit munka után sülve főve együtt töltöttünk. De csütörtök lett. Neki ez kell a barátaival, ok megértettem. Én is az enyémeimmel töltöttem. Nem akartunk sehová se menni, és mégis. Egy helyre kerültünk, egy lány karjaiban találtam. Azt hittem belehalok. Üvöltöttem vele a szórakozóhely közepén, hogy lehet ekkora féreg. Itt azt mondtam feladom. A Sors fintora, hogy a lánnyal egy hónappal később összefutottam, persze hogyan is lehettek volna együtt:-) Egyszerű teremtés volt a javából. Leszólított, beszélgessünk. Kíváncsiságom, ami lételemem erősebb volt az utálatnál. Meg akartam tudni miért. Persze, Ő is odatévedt, arra a helyre. A lány még mindig szerelmes volt, szinte eszét vesztette, így hát ketten mosolyogtunk gúnyosan a szemébe, azt hiszem ez volt az egyetlen este, amikor én is bántani tudtam. Ezzel a lánnyal párszor találkoztam, de pontosan tudtam, hogy soha sem volt, és soha sem lesz az én drága kedvesemnél esélye. A Gödör partján vele néztük észrevétlenül végig az utódunkkal való szakítást. Mert ugye utód az mindig van:-) Kedvesem minden mozdulatát, testbeszédét ismertem. A lány pedig csodálkozva nézett rám. Az utód egy “édes” kislány volt, a tipikus 20 éves. Esélytelen volt Ő is. Tudtam, az én időm következik. És eljött, bár ne jött volna. Lettem volna ébren:-) Egy nagyon helyes kollégám karjaiban vigasztalódtam sebzett, emlékekkel teli szívvel. Kár, érte.  Az esetem volt, és tulajdonképpen évek óta ismertük egymást, és mindig rokonszenves volt. Őt én bántottam, pedig….S mint a férfiak többsége mikor a vad veszni látszik, na akkor kezd el igazán vadászni. Az exkedvesem is így tett, ha már ezt ennek lehet nevezni…